Hogyan került hozzám:
Édesanyámnak egyetlen Jane Austen kötete volt, A mansfieldi kastély. Miután elolvastam, úgy éreztem: MÉG!!! A fülszövegben lévő többi munkájának címeit kijegyzetelve elindultam hát a helyi könyvtárba, hogy felkutassam őket. Ennek már 15 éve. Nem emlékszem végül a könyvtárból vettem-e ki, mert nem sokkal azután könyvvásár volt a könyvtár környékén, és ott szereztem be, az első, puha kötésű, saját példányomat, aminek a 95-ös filmadaptációs borítója volt. Néhány éve, nagy örömömre elkezdte kiadni a Lazi kiadó, illetve az Ulpius kiadó újra a köteteit, és én szorgosan el is kezdtem gyűjtögetni őket. :)
Az idén indítottam a moly.hu-n egy 60 napos Jane Austen kihívást, ez idő alatt kell elolvasni az írónő hat regényét. Ez a kötet a sorban az első.
A borítóról:
A Lazi kiadó igényes és tartós kivitelezését részesítem előnyben, mivel ezek a könyvek sűrűn fordulnak meg a kezeim közt. A borító önmagában tetszik, bár nem szeretem a filmes borítókat könyvborítóként. A történetet figyelembe véve nem hiszem, hogy Marianne és Willoughby első találkozását megörökítő kép volt a legjobb választás.
A történetről:
Két fiatal vidéki úrilány, azonos helyzetben, mégis különbözőek. Testvérek, mégis egymással ellentétes nézeteik vannak szinte minden témában. Elinor higgadt, megfontolt, amíg húga Marianne heves, öntörvényű, csak a saját pillanatnyi boldogságát tartja a szeme előtt. Mindketten szerelmesek, mindketten úgy gondolják, a másikuk el van jegyezve valakivel, de nem akarják a másikat kérdőre vonni. Mindketten akadályokkal vannak elválasztva a szeretett férfitól: Elinort Mr. Ferrars családja nem tartja ideális feleségjelöltnek, míg Marianne a saját csökönyös eszméi tartják távol Brandon ezredestől. Úgy hiszi, az ezredes 35 évesen már öreg, és nem hisz abban, hogy az ember szerethet kétszer igazán. Persze, ha már az ezredes túl öreg, akkor kell, hogy jöjjön egy fiatal, jóképű, szépreményű fiatalember, aki megdobogtatja hősnőnk szívét. S, hogy a másik párosnak se legyen egyszerű az élete, ott egy hölgy lép a képbe.
Lehet-e boldog egy összetört szív? Mi egy férfi erénye? Ha kitart az első vonzalom mellett, vagy ha nem? Megtalálják-e a Dashwood lányok a boldogságot?
A véleményem (erősen SPOILERES!!!):
A karakterek annak ellenére, hogy felületesen vannak megrajzolva, mégis tetteikkel, mondataikkal, gondolataikkal annyira élethűvé válnak, hogy szinte magam előtt látom őket. Az írónő sajátos jellemrajzot alkalmaz, ritkán írja le nekünk, hogy egy hölgy milyen testi adottságokkal rendelkezik, tökéletesen megfelelő, ha annyit tudunk, élénk, művelt és csinos. :)
A Dashwood lányok közül talán Marianne ment át a legnagyobb jellembeli fejlődésen a történet alatt, a könyv első felében önző volt és képtelen volt arra, hogy az érzéseit - legyen az öröm, vagy éppen bánat - elrejtse mások elől. Bizony egy-két hisztije alkalmával le bírtam volna neki keverni egyet-kettőt, igencsak viszketett a tenyerem :)
Elinor már néha idegesítően önzetlen volt a számomra. Én biztos nem tudtam volna ennyi önuralmat magamra erőltetni. Pár év eltelt már az utolsó olvasásom óta, úgy érzem, hogy mást kaptam ezúttal, mint legutóbb. Érdekes, hogy a regény ugyanaz, csak én változtam közben. Feleség lettem és anya, azt hiszem, más szemmel látom már a karaktereket. Régebben kedveltem Edwardot, most kifejezetten ellenszenves volt a szememben. Lucy Steelere nem is emlékeztem, hogy ilyen beképzelt, és beszólogatós :/
A történet fordulatos volt, de valahogy egyetlen szereplő se tett semmit, hogy előmozdítsa az eseményeket. Leginkább csak sodródtak az árral, és várták, hogy az ölükbe hulljon a megoldás...
Igyekeztem ezúttal kicsit a hibákra koncentrálni, nem mintha sok volna belőle. :) Most valahogy egyik szereplőt se tudnám a keblemre ölelni, haragszom rájuk, hogy nem voltak kicsit belevalóbbak. :)
Mindent összevetve akkor is szívemnek kedves történet.
Hamarosan érkezem a könyvből készült film és sorozat kritikájával!
0 megjegyzés:
Megjegyzés küldése